2009. május 21.Sós Eszter
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

A legnagyobb japán: Egy lecsúszott szuperhős hétköznapjai

Íme a Watchmen után egy újabb bizonyíték arra, hogy a szuperemberek élete sem fenékig tejfel. A legnagyobb japán, aki áramütés hatására toronyház méretűre nő, amikor épp nem a szörnyek irtásával foglalkozik, akkor éli a japán (kis)emberek mindennapjait. Azaz csak élné, ha a társadalom nem gondolná azt, hogy ténykedésének nagyobb a kára, mint a haszna.

Idehaza a Titanic Filmfesztiválon debütált Hitoshi Matsumoto filmje, aki A legnagyobb japánban rendezőként és főszeplőként is bebizonyítja, hogy nem hiába magasztalják az egekig hazájában komikusi vénájáért. Ez a fickó, aki mellesleg a filmezés mellett novellák írásával üti el szabadidejét, tényleg érti a viccet. Humora rokonságot mutat a Trey Parker és Matt Stone féle "mindent kifigurázunk, legfőképpen a saját kultúránk árnyoldalait", masszív röhögést okozó alkotásaival, amikhez elengedhetetlen az adott kultúrkör alapos ismerete és a világban nyitott szemmel járkálás.

A legnagyobb japán nem kímél senkit és semmit. Görbe tükröt tart egyrészt a leginkább Michael Moore-hoz köthető ál-dokumentumfilm műfaja elé (például akkor, amikor a mindvégig a kamera túloldaláról dolgozó, arctalan operatőr megkéri a hőst felnagyító eljárás előtt idejétmúlt szertartást végző papot, hogy vegyék fel még egyszer a jelenetet), de megkapják a magukét a pénzsóvár menedzserek, a még mindig Amerika ellenes, megmerevedett eszmerendszert követő honpolgárok, meg a társadalom retardált tagjai, akik elcsökevényesedett, kizárólag mangákra, erőszakra és marketing üzenetekre aktivizálódó agyukkal elsőszámú célpontjai és szereplői Hitoshi Matsumoto filmjének.

A történet főhőse, Sato, látszólag semmiben sem különbözik az átlagemberektől. Először nem is nagyon tudjuk, miért dokumentálja egy forgatócsoport az életét, s csak akkor értjük meg beteges vonzódást a kisméretűvé összecsukható esernyőkhöz és a szárított hínárhoz ("Szeretem, hogy csak akkor lesznek nagyok, amikor kell."), amikor látjuk az első átalakulását óriássá. A fájdalmas procedúrához atomerőmű generálta energiamennyiség kell, így aztán Sato, amikor kap egy telefont a Szörnyelhárítási Osztálytól, hogy újabb hatalmas méretű lény fenyegeti az országot, kénytelen busszal, vagy vonattal nekiindulni a legközelebbi atomerőműnek. Aztán hiába menti meg milliónyi japán életét a Fojtogató Szörnytől, a Gonosz Nézésű Szörnytől, vagy éppen a nyolcéves gyermek értelmi szintjével rendelkező, s szándékoltan europid arcú, Ugráló Szörnytől, a hálátlan nép nevetségesnek tartja, és már a kutya sem kíváncsi főműsoridőből régen száműzött műsorára. S ha mindez még nem lenne elég, hősünk magánélete is romokban hever. Felesége elhagyta, kislányát félévente egyszer láthatja. Nagyapját, aki elismert nagyember volt a dicső időkben, amikor a szörnyirtás népszerű és jól jövedelmező foglalkozás volt, rendszeresen meglátogatja az öregek otthonában, de ennél bensőségesebb kapcsolata csak egy kóbor macskával van, aki minden nap kaját kunyerál tőle.

Szegény Sato annyira nem hőstípus, hogy gyakorlatilag maga alatt vágja a fát. Az egyetlen ártalmatlan szörnyet sikerül egy véletlen folytán megölnie, majd megfutamodik egy vörös, ördögfejű óriás elől, aki nagyon csúnyán elbánik vele. Viszont ez hoz némi fellendülést a nézettségben és ügynöke, akinek, csak az számít, hogy Sato legtöbbet látható testfelületein helyezzen el reklámokat, szövetkezik a Szörnyelhárítási Osztállyal, hogy a megfutamodott hős újra összecsapjon a szörnnyel, akitől több millió néző szeme láttára várhatóan csúnya vereséget szenved majd.

A film vége olyannyira banális, hogy ennél abszurdabbat el sem lehetne képzelni kilencven perc tömény hülyítés után. S még ha néhol szinte bántóan lassú tempóban is hömpölyög ez a modern kori tündérmese paródia, és itt a modern kori tündérmese alatt az Európában is egyre elterjedtebb bugyuta, minimál animéket értem, ahol óriású szemű állatok visítanak fejhangon, vagy amerikai mintára gyártott emós fizimiskájú szuperhősök gyepálják egymást ordítva, mégis érdemes türelemmel végignéznünk, mert hiteles képet kapunk a mai Japánról, meg úgy eleve az egyre inkább elanyagiasodó világról. És ha már Trey Parkert is Matt Stone-t említettük: ez a film amolyan japán párja az Amerika kommandónak. A South Park két megalkotójához hasonlóan pedig Hitoshi Matsumoto sem ismer korlátokat, ha tréfáról van szó, még ha ezen többen megbotránkoznak is.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2022 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei