2009. december 7.Prax Levente
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Nem populáris tapasztalatok - Experimentális filmesek

Az alábbiakban három jelentős experimentális rendezőről következik rövid bemutató, akik közül ketten is (hacsak műveik hozzáférhetőségét nézzük) tökéletesen ismeretlenek Magyarországon. A filmforgalmazás jelenlegi állapotát tekintve ez még sokáig így is fog maradni, de szerencsére mindez ma már nem jelent leküzdhetetlen akadályt.

David Lynch

Ő az a kísérleti rendező, akinek a leginkább sikerült betörnie a mainstreamn médiába. Első filmje, az 1977-es, négy évnyi forgatás után elkészült Radírfej megkerülhetetlen kultuszfilmmé nőtte ki magát, miközben az éjféli mozik egyik utolsó sikere lett. A fekete-fehér alkotás laza és töredezett narratív szálra felfűzött, nyomasztó szürreális jelenetek sorozata egy reménytelenül lepusztult, indusztriális környezetben; gyakorlatilag párbeszédek nélkül.

A film felkeltette Mel Brooks érdeklődését, így az ő felügyeletével készült el Lynch második filmje, Az elefántember, ami már jóval közérthetőbb munka. Akár hagyományos életrajzi filmként is nézhető, de a formai különcségek jó része megmarad: a film továbbra is fekete-fehér és ugyancsak ipari környezetben játszódik, ezúttal a viktoriánus korban. 1984-ben következett a Frank Herbert-féle Dűne adaptációjának grandiózus kudarca; azóta Lynch következetesen a saját útját járja. Hírnevét mozifilmjein kívül jelentős mértékben köszönheti a Twin Peaks Tv-sorozatnak, amely világszerte a legsikeresebb alkotása lett.

Az elefántember és a Lost Highway között készült Lynch-filmek (a Dűnén kívül még a Kék bársony, a Veszett a világ és a Twin Peaks - Tűz, jöjj velem!) még más jellegűek, mint az utóbbi évtized alkotásai: ezekben még van nagyjából lineárisan követhető narratív szál, legyen az bármennyire különös vagy bizarr; azóta viszont (a Straight Story - Igaz történet kivételével) a rendező minden munkájának fő vonása a tér, az idő illetve a szereplők identitásának összezavarása, megkettőzése. Emiatt ezek a művek rendkívül nehezen fejthetőek meg; de formai szempontból a Radírfejjel sem vethetőek össze.

Legnagyobb hírnévre szert tett munkája - a Twin Peaks TV-sorozaton felül - minden bizonnyal a Dennis Hopper, Isabella Rossellini és Kyle McLachlan főszereplésével készült 1987-es Kék bársony, amely a posztmodern stílus egyik legfontosabb alkotása.

Lynch filmjeinek nagy többsége megszerezhető; megjelentek DVD-n és moziban is bemutatták őket.

Guy Maddin

Tevékenységével kiérdemelte a kanadai David Lynch címkét, ám ez csak részben állja meg a helyét. A legfontosabb különbségek abban állnak, hogy egyfelől Maddin minden filmjének van lineáris, összefüggő története; másfelől pedig a kanadai rendező következetesen a '20-as, '30-as évek modorában és technikai eszközeivel készíti műveit. Az életmű három némafilmet is tartalmaz, virazsirozással vagy anélkül; de a színes munkái is a nyolcvan évvel alkalmazott kísérleti eljárásokat követik, amelyek nem adtak színhelyes képet. A rendezőre a német expresszionizmus és a szovjet montázsiskolák gyakoroltak hatást, de a régi formákat nagyon is modern tartalmakkal tölti meg.

Maddin munkásságának jelentős részét teszik ki a rövidfilmek, amelyekbe gyakran teljes játékfilmekre is elegendő történetet és ötletet zsúfol, így a tempó eszelősen gyors: a másodperc tört részéig tartó, szinte követhetetlen beállításokat vág egymásra (pl. az erőteljesen eizensteini és vertovi The Heart of the World-ben.) Ez az eljárás a korai nagyjátékfilmekben még nem volt jellemző, de később azokba is beszivárgott, és érdekes kettőséghez vezetett: a 2006-os Brand Upon the Brain! viszonylag lassan bont ki egy perverz expresszionista, gótikus horrortörténetet, de a snittek rendkívül rövidek, sőt, Maddin nem riad vissza attól, hogy (mintegy Godard módjára) az egyes beállításokba is belevágjon.

A rendező mindezen felül előszeretettel nevezi el filmjei főhőseit saját magáról, (Cowards Bend the Knee, Brand Upon the Brain!, My Winnipeg) hogy ezzel hangsúlyozza az ábrázoltak események önéletrajzi jellegét - melyeknek persze legfeljebb nagyon áttételesen van köze Maddin valódi életéhez.

Lynch-hez hasonlóan Maddin is dolgozott Isabella Rossellinivel: a színésznő játszott a The Saddest Music of the World című nagyjátékfilmben és a Roberto Rossellini emlékére készült My Dad Is 100 Years Old című rövidfilmben; illetve ő volt a Brand Upon The Brain! narrátora.

Maddin filmjei Magyarországon teljesen hozzáférhetetlenek, de például az interneten megrendelhetőek.

Alejandro Jodorowsky

Jodorowsky ugyancsak a legismertebb experimentális filmesek közé tartozik. Első nagyjátékfilmjének bemutatóján, 1967-ben kis híján meglincselték Mexikóban, ezért következő munkáját már az Egyesült Államokban mutatta be, többek között John Lennon és Dennis Hopper támogatásával. Az éjféli mozielőadások nyitófilmjeként A vakond példátlan underground sikert aratott, de az USA-béli karrier Jodorowsky végzetét is jelentette egyben, a szerzői jogok kapcsán ugyanis a rendező vitába keveredett Lennon menedzserével, aki azokat birtokolta. A nézeteltérés harminc évig tartó pereskedéshez vezetett; illetve ahhoz, hogy a filmeket a helyzet rendeződéséig nem mutathatták be sehol. Végül Marilyn Manson érkezett a rendező segítségére, aki megvásárolta a jogokat. Jodorowsky karrierje ezzel nyerhetett új lendületet, amellyel azonban a rendező, az új filmtervei körüli hercehurcát tekintve, nem tud mit kezdeni.

A fenti problémák következtében az életű mindössze hat filmet számlál, amelyek közül az 1969-ben készült ultraerőszakos, spirituális western, A vakond a legismertebb. A film szürreális története szimbólumok és allegóriák között kanyarog; bár Jodorowsky lineáris narratívát alkalmaz, nem könnyű követni a történéseket. Ezek a jellegzetességek a rendező többi munkájára (A szent hegy, Szent vér) is jellemzőek, ami az értelmezési lehetőségeket rendkívüli mértékben kitágítja.

Jodorowsky A vakond után már nem törődik a műfaji korlátokkal: a Szent hegy ebben a tekintetben már besorolhatatlan, és ugyanez elmondható a Szent vérről is. Mindegyik film rengeteg ezoterikus motívumot és jelképet alkalmaz, a rendező gyakran használja többek között a tarot kártya motívumait, amelyet egyébként mesterfokon ismer.

Jodorowsky filmjeit szintén nem mutatták be hazánkban, de webáruházakban ezek is hozzáférhetőek.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2021 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei