2010. augusztus 3.Vancsó Éva
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Clint Eastwood: Invictus - A legyőzhetetlen

Rögbi, apartheid, Dél-Afrika és Nelson Mandela - Clint Eastwood legújabb, Invictus - A legyőzhetetlen című filmjének hívószavai. A kizárólag DVD-n megjelent alkotás sportdráma és történelem egyben. Felemás film, felemás ítélettel, mert rossznak nem rossz, csak a nagy mestertől nem elég jó.

Clint Eastwood újra és újra bebizonyítja, hogy öregember nem vénember, a nyolcvan évesen is aktív, sőt. Rendezőként mára ugyanolyan elismert és kultikus, mint színészként volt.

Nelson Mandela személye remek filmes alapanyagra talált az egyébként is humanizmusáról ismert színész-rendező. Ugyanakkor az elmúlt években más film is készült Dél-Afrika első fekete elnökéről, például a Goodby Bafana, így Eastwood más irányból közelíti meg az első fekete afrikai elnök témáját.

Az Invictus alapja egy kevéssé ismert történelmi tény, hogy 1995-ben váratlanul a dél-afrikai Gazellák megnyerték a rögbi-világkupát, és ezzel elérték, hogy az ország, fehérek és feketék egy emberként ünnepeljenek. A háttérben pedig ott van az elnök, aki felismerte ennek a jelentőségét. Párhuzamosan bontakozik ki Mandela világnézete, az előretekintés, a nagylelkűség, a megbocsátás hatalma és a kezdetben rettentően gyengén muzsikáló rögbi csapat helyzete. Dél-Afrikában a rögbi eredetileg a fehérek sportja, a Gazellák az elnyomásnak, az apartheidnek a szimbólumai, nekik magára valamit is adó fekete nem szurkol. Ezen kell változtatni, mert ha egy sport, egy győzelem időlegesen meg tudja szüntetni az ellentéteket, egységessé tenni az országot, akkor van remény.

A film erkölcsi tanulsága egyértelmű és szívmelengető, de a film maga nem képes felnőni ehhez. A hiteles és jelentőségteljes történelmi tabló mellett elhalványulnak a karakterek, a lélekábrázolás. Vállvetve küzd egymás mellett a fekete elnök és a fehér sportoló ugyanazért, úgy, hogy mást tudnak, mást gondolnak a világról. Erre az ellentétre, és a két elméletileg remek színészre, Morgan Freemanra és Matt Damonra jobban lehetett volna építeni. Nelson Mandela alakjában még érezni az erőt, és egy-egy megható pillanatban látni az esendő embert, a nagy politikus mögött, de ez inkább Morgan Freeman személyének érdeme, nem a rendezésé. Teljesen azonosult a szerepével, kívül-belül, megérdemelt volt az Oscar-jelölés.

A másik főszereplő, Matt Damon, aki a Gazellák kapitányát, Francois Pienaart alakítja, egyszerűen unalmas. Ugyanakkor a film egyik legmeghatóbb jelenete hozzá fűződik, a csapatkapitány meglátogatja Mandela egykori börtöncelláját, és látja maga előtt, hogy élhetett rabként, miközben olvassa William Ernest Henley Invictus című versét.

Közhely, de igaz, hogy egy fecske nem csinál nyarat, így hiába egy-egy csodálatos pillanat, hiába a hitelességben és tanulságokban bővelkedő történet, nem lehet átérezni a tétet, a jelentőséget. A Gazellák végső győzelme sablonos, minden sportfilmben látható, hogy szívvel hogyan győzhet az esélytelenebb csapat is. Ez magában még nem lenne baj, ha Clint Eastwoodot bő tíz percre nem hagyta volna cserben a stílusérzéke is, a nagyjelenet így szentimentális, patetikus, csöpögős. E nélkül is lehetett volna érteni, hogy ez a győzelem mennyire fontos, nem csak a játékosoknak, hanem egy országnak.

Bármennyire leköti a nézőt a bő kétórás film, kicsit túlzottan érezni a tanító szándékot, az üzenetet. Clint Eastwood nem lett rossz rendező a korral, talán csak szentimentálisabb. Az Invictus sem lett rossz film, csak a nagy Clint Eastwoodtól nem elég jó.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2022 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei