2010. október 23.Horváth Krisztina
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Ízek imák szerelmek - Megfoghatatlan közhelyparádé Julia Roberts-szel

Nincs mese: az élet roppant nehéz dolog. Tudjuk ezt, éljük ezt nap mint nap, de ha el akarnánk mondani, legfeljebb ilyen, és ehhez hasonló hangzatos mondatokat pakolhatnánk egymás után a végtelenségig. Így aztán az sem tehet másként, aki erről filmet akar csinálni, akármennyire fáradtságos munkával próbálkozik is.

Vannak jól csengő nevek (Julia Roberts, Javier Bardem), gyönyörű tájak (Olaszország, India és Bali), és van egy alapgondolat, ami a végtelenségig egyszerű, és éppen ez lehetne a pikantériája - de mégsem elég karakteres a fűszer. A fűszer, amivel olyan izgalmasra akarja bolondítani az életet Ryan Murphy rendező, hogy az képes legyen fenntartani a néző figyelmét több mint két hosszú órán át. De a lendület nem hogy elfogy, valahogy egyáltalán meg se lódul a film, és az embernek az a benyomása, hogy laza szálon összekapcsolt jeleneteket néz szép sorjában egymás után. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy az Ízek imák szerelmek története kiszámítható - mert valójában nincs is története.

Vagyis hát, persze, hogy van, csak az sokkal inkább zajlik odabenn, hiszen az alapkoncepció annak a keresésnek a bemutatása, amelyen minden ember keresztül megy az élete során. Önmagunk megismerése igenis fontos dolog, de úgy tűnik, a vásznon ezt nem lehet igazán jól elmondani, vagy legalábbis nem a megfelelő nyelvezetet választotta a rendező. Pedig akár be is válhatott volna az ötlet, sírhattunk és bólogathattunk volna Julia Roberts-szel, feltűnően sokat, meg arcul is csaphattak volna a nagy önmagunkra ismerések. De nem ez történt. Helyette először hallgattunk, forgattuk a szemünket, feszengtünk kicsit a székben, majd mosolyogtunk kínosan közhelyes mondathalmokon, végül pedig, némely fájdalmasan abszurd jelenetnél már inkább elfordítottuk a fejünket. Mindemellett könnyedén elképzelhető, hogy a film eredetije, Elizabeth Gibert 2006-ban megjelent azonos című regénye valóban képes magával ragagni az embert, ez azonban a mozis változatnak egyáltán nem sikerül.



A válás utáni depresszióból egyetlen kiút az utazás lehet - legalábbis így véli Liz (Julia Roberts), és ragaszkodó férjet, bohém új kapcsolatot, és megannyi idealizált életű barátot hátra hagyva Olaszországba megy nyelvet tanulni. Az itáliai hangulat azonnal magával rántja, ismerkedik, barátságokat köt, és eszik, eszik, és eszik, megállás nélkül. A hedonizmus dicshimnusza is lehetne a film első órája, és az egészben az a legborzasztóbb, hogy főhősnőnk a kezében egy szelet paradicsomszósztól csöpögő és parmezántól nyúlós Margarita pizzával, tökéletes komolysággal képes evésre utasítani újdonsült barátnőjét, aki a hasán keletkezett párnácskákra panaszkodik. Mert nem ez a lényeg, ugye. Hát persze. Olaszország a testi örömöket akarja szimbolizálni, és itt első sorban tényleg az evésre kell gondolni, a fókusz legalábbis elég konkrétan ezen a ponton ragad le, és bár nagyszerű dolog látni szép embereket szép tájakon gusztusos ételeket enni, mégis a többség inkább ott lenne maga, vagy ha már nem lehet, akkor nézni se nagyon vágyja azt, amitől éppen olyan távol áll.

Aztán az ízek földjét nagyjából egy óra múltán elhagyván átkerülünk egy teljesen más világba, ahol valami egészen új "keresés" kerül a középpontba: Isten keresése, amivel szintén mindenki megküzd, de itt valahogy ez is olyan nagyon sutára sikerül, hogy egyszerűen nem lehet vele mit kezdeni. India a második helyszín, ahol hősnőnk szerencsét próbál, meditál éjt nappallá téve, ismerkedik, gyorsan megsegít néhány esendő lelket, majd tovább áll. A film leghiteltelenebb jelenetére egyébként, ami már tényleg annyira kínos, hogy fájdalom végignézni, ebben a szakaszban kerül sor: az öregedő texasi férfi vallomásáról van szó, ami előtt tökéletes értetlenséggel áll a néző. Áll, és hálát ad, hogy a beállításnak köszönhetően legalább Roberts kisasszonyt nem kell szemből néznie közben, mert bár sok színésznőt megszépít a sírás, ő éppen nem tartozik közéjük, és így is pont eleget látjuk könnyeivel küszködni a film során.



Szempillantás alatt érkezünk meg az utolsó helyszínünkre, Balira, ami természetesen nem lehet másé, mint a szerelemé, a boldogság kereséséé; ekkor toppan be hihetetlen fordulattal Javier Bardem, akiről legalább bárcsak azt elmondhatnánk, hogy jól esik ránézni, mert sármos, szívdöglesztő, és minden egyéb, amire már igazán szükségünk lenne ennyi lelki trauma után - de nem. Valahogy mintha még ez az egyébként remek színész sem lenne formában, nem áll jól neki a szerep, ripaccsá válik benne, és az ember késztetést érez, hogy felpofozza, és megrázza kicsit, hogy szedje már össze magát. Így pedig, sajnos, nem lehet megváltani a világot.

Hogy miért hullik szét teljesen az Ízek imák szerelmek, nehéz lenne egyértelműen megmondani. Művészfilmnek kommersz, kasszasikernek elvont, drámának langyos, és romantikusnak sem nevezhető, tulajdonképpen olyan megfoghatatlan az egész. A jól időzített klisék néha akár még működhetnének is, de kizárólag ezekből építkezni nagyon veszélyes vállalkozás, és a rendező bele is bukik. A karakterek kidolgozatlanok, elnagyoltak, és az az elképesztő, hogy ez még a főhősre is vonatkozik, holott az ő lelki kálváriáját járjuk végig a fél világon át - és a végén mégis azt érzi a néző, hogy nem tudott meg semmit erről a nőről. Talán túlzottan hétköznapi figura, még annál is hétköznapibb, hogy az ember rendesen a helyébe képzelhesse magát. Mert a többség tényleg meg akarja váltani a világot, legalábbis a sajátjában egyensúlyt kíván teremteni, de a helyzet az, hogy a moziban inkább szórakozásra vágyunk. Talán az lett volna a cél, hogy a látottak hatására mindenki eltöprengjen a maga történetén, de még ezt sem sikerült elérni. Hatás nincs, a film utolsó jelenete pedig, amelyben a szerelmesek a szó szoros értelmében elhajóznak a naplementében, már kommentárt sem érdemel.

***


Ízek imák szerelmek
Eredeti cím: Eat Pray Love
Műfaj: dráma
Gyártás éve: 2010
Rendező: Ryan Murphy
Forgatókönyvíró: Ryan Murphy, Jennifer Salt
Író: Elizabeth Gilbert
Zene: Dario Marianelli
Operatőr: Robert Richardson

Főszereplők:
Julia Roberts (Elizabeth Gilbert)
James Franco (David)
Javier Bardem (Felipe)

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2021 utáni évszámot (spam védelem)

nem
regisztrált
V.L.Aki 2011-05-25 06:53:15
A könyvet most olvastam el.Kíváncsi lettem volna a filmre is.De a kritikát olvasván,azt gondolom a film közelében sincs a könyvnek. Így jártam a Fűszermesternő című művel is.A film nem volt képes visszaadni a könyvet.
Ha ezen művek közül előbb a filmet látom biztosan nem akarom elolvasni a könyvet....Akkor a hiba a filmben van...
nem
regisztrált
Leendő könyvolvasó 2010-12-22 14:34:02
Én még nem olvastam a könyvet és a filmet sem láttam sajnos. De sok helyen ajánlják és remélem nekem is tetszeni fog, a film alapján jónak tűnik, bár még a filmet sem láttam. Remélem jó lesz, de ez a kritika kissé elveszi az embertől a kedvet, hogy megnézze vagy elolvassa. Nem baj, meg fogom nézni és a könyvet is elolvasom.....
nem
regisztrált
macskusz 2010-12-17 05:42:01
Kedves F.P.!

Ez egy filmkritika....
nem
regisztrált
F.P. 2010-12-17 01:28:24
Kedves Krisztina!

Talán ha elolvasná a könyvet...
nem
regisztrált
Egy_Olvaso 2010-10-23 16:28:40
Ez nem semmi kritika! Én vagyok az az olvasó, aki nem ért ezzel egyet! Bár a cikk írójával ellentéteben, én olvastam a könyvet. Lehet, hogy ezért más a véleményünk. New Age, ezoterika, Isten, önmegvalósítás - ha ismerős - ebből a szemszögből kell közelíteni. A másik fontos dolog, ez egy igaz történet. Az írónő, ily módon talált rá önmagára. Ez az Ő útja volt, csak az övé. "Ahány lélek él a Földön, annyi út vezet Istenhez."
Reklám
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei