Az élet fája - A világ, ahogy Terrence Malick látja
Beteg dinoszaurusz hever a földön. Hirtelen felbukkan ragadozó rokona, és vizsgálgatni kezdi. Néhányszor finoman rátapos az áldozat fejére, majd tovaszökell. Biztos, hogy még mindig Brad Pitt és Sean Penn közös filmjét nézzük? Igen, bármily' különös, ez bizony Az élet fája.
Terrence Malick legújabb rendezése kínzó kérdéseket vet fel az emberben, és nem csupán a létezés értelmével, vagy a többi nagy "miért"-tel kapcsolatban. Miközben kétségkívül gyönyörű képeket láthatunk egymás után, hozzájuk tökéletesen illő zenével és további hanghatásokkal, amelyek szinte behúzzák a nézőt a film világába, néha azért csak magunkhoz térünk egy kicsit, és elgondolkodunk, nem sok-e mindez. Az élet fája folyamatosan a megindító művészfilm és a giccs határán táncol, és az, hogy ki melyiknek fogja végül elkönyvelni, nagymértékben pillanatnyi hangulat kérdése.A mozi két személy lelkivilágába enged mélyebb betekintést. Egyikük Mrs. O'Brien (Jessica Chastain), a keresztény családanya, aki egyik fiának elvesztése után nem elégszik meg az üresen kongó közhelyekkel, amelyekkel ismerősei bombázzák, inkább Istenhez fordul, hogy választ kapjon arra, miért történt vele ez a szörnyűség. Másik elmélkedőnk Jack (Sean Penn), az asszony felnőtt fia, aki gyermekkorára, és testvérével való kapcsolatára visszaemlékezve igyekszik megbékélni a Mindenhatóval, és földi atyja (Brad Pitt) ellentmondásos személyiségével. A családfőt - aki az angyali édesanya ellenpontjaként a néhol indokolatlan szigort, és az anyagias gondolkodást képviseli - főleg Jack szemszögéből láthatjuk, az ő belső életéből kevesebbet tár fel a film.
A mű többféle eszközzel dolgozik, a zenés életképektől kezdve, az egyszerű párbeszédes jeleneteken át, a National Geographic-ra kívánkozó bemutatóig a világ születéséről. Az egyes elemekkel nincs is semmi gond, talán az arányok azok, amikre kicsit jobban odafigyelhettek volna az alkotók. Nem biztos, hogy minden ötletet bele kell zsúfolni egy filmbe, ami a fejünkben megszületik, bármennyire is jónak tűnik odabent. Néhány nagyszabású kép, és szimbólum kihagyásával könnyen megúszhatták volna a "művészkedés" vádját, és még mindig értenénk, pontosabban éreznénk a filmet.
Persze Az élet fája még a hibáival együtt is nagyon szép. A színészek egytől-egyig hitelesek, élükön Brad Pittel, aki miközben a rideg szigor és a szeretetteljes féltés között váltogat, képes teljesen elfeledtetni szupersztár mivoltát, ami nagy szó. A kevésbé ismert Jessica Chastain mellette maga az ártatlanság és a szeretet. Sean Penn apró szerepében kellőképpen kiégett és elkeseredett, benne van a tekintetében az összes feldolgozatlan keserűség. Az alakítások mellett a zene és az operatőri munka érdemel kiemelt dicséretet, ezek segítenek pozitív döntést hozni, amikor megítéljük a kissé túlzsúfolt alkotást.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: