Jazz-morzsák: Charlie Parker és Bebop
Számos jazz-zenész bűvöli el játékával a közönséget, és a zenei játékosság, a dallamban megszülető élmény tolmácsolása minden hangszeren játszó ember vágya, de csak kevesek képesek arra, hogy egy adott műfajnak a kereteit olykor kiszélesítsék, vagy nemes egyszerűséggel lerombolják, de nem a tudatos pusztításért, hanem valami újszerű, valami egyedi hangzásért, amiből aztán ki alakul egy stílus. Nos, Charlie Parker pontosan ezt tette.

1920. augusztus 29-én megszületett Charlie Parker, akit a mai napig az egyik, ha nem a legjobb szaxofonistának tartanak a jazz műfaját szerető és tisztelő közönség körében. Az ő nevéhez fűződik a Bebop stílus, ami egy szertelen, a harmóniák kapkodó izgágaságára épülő dallamvilág, mely a jazzt egy más dimenzióba emelete, és ezzel új teret nyitott a műfajnak. Az akkor divatos swing zene merőben sajátos, sőt újraértelmezett stílusa Parker játékának egyediségével párosulva létrehozta a jazzban az ötletek, az akkordok szabadjára engedését, mely mégis adott egyfajta keretet a daloknak. Az improvizálásnak és a stílus teremtésének ezen ötvözetéből fejlődött ki a Bebop, amiből a mai napig táplálkoznak a jazz-zenészek, és továbbviszik, beleszőve a saját tudásukat is, a jövő felé, ami mindig tartogat valami izgalmas dolgot mind a zenész, mind a hallgatóság számára.

A Bebop stílus, amit Parker aztán átemelt a köztudatba, a művészet technikai részét ragadja meg. Ezek a szerzemények a nem táncolható dalok és az improvizáció egyvelegei, itt inkább a zene és a mögötte lévő szabadságon alapuló tudás egyfajta önkifejezéséről van szó, amit az akkori közönség nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem fogadott be. Ne felejtsük el, hogy a negyvenes évek elejére a swing olyannyira a zene "nagyhatalmává" vált, hogy az új, izgalmas próbálkozások nem tudtak érvényesülni, és ezáltal a Bebop nagyon nehezen tudott utat törni magának a közönség felé.
Ám aztán mind a Bebop, mind Charlie Parker megértő fülekre talált, és a zenész olyannyira népszerű lett, hogy klubot is neveztek el róla, amiben aztán rendszeresen fellépett. A Bebop stílus sikerében azért nem csak Parkernek vannak érdemei, hiszen zenésztársa, Dizzy Gillespie neve is szorosan összefonódik a műfajjal. Amikor ők ketten játszottak, az maga volt a zenei katarzis, és itt nem elcsépelt fogalmakkal dobálózunk.

Szerette a különféle stílusokat keverni, így a blueshoz, sőt a klasszikus zenéhez is hozzányúlt, ezzel is tágítva a zene univerzumát. A kornak megfelelő zenei pezsgésnek köszönhetően, ő is rengeteg emberrel játszott együtt, hiszen a harmincas, negyvenes, ötvenes évek olyan teret biztosítottak a jazznek, amire azóta sincs példa, és a stílusok keveredésének izgalmas éveiben ez a muzsika örökre megváltoztatta a zene addigi arculatát, és útmutatást adott a leendő generációnak. Hiszen a szabadság érzete, a merész dallamvilág, a kísérletező magatartás mind a jazznek köszönhető, és olyan zenészeknek, aki nem csak mertek újat létrehozni, de alkotásaik maradandó értéket, és jövőképet mutatnak.
1955. március 12-én, mindössze harmincöt éves korában aztán ez a zenei szárnyalás véget ért, hiszen Charlie Parker egy rajongójának a lakásában összeesett és meghalt. Annyira szétroncsolta a testét a drog és az alkohol, hogy mikor kijöttek hozzá a mentősök, a szóbeszéd szerint majdnem hetven évesnek nézték, és az orvos, aki felboncolta, hatvan évesnek hitte a zenészt.
Ha belegondolunk, hogy harmincöt év alatt alapjaiban értelmezte újra a zenét, és azon belül a jazzt, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy ha tovább élt volna, ma hol tartanánk. Szinte beleborzong az ember, ha eljátszik a gondolattal. Miles Davis, híres jazz-zenész azt mondta egyszer, hogy "a jazz története négy szóból áll: Louis Armstrong, Charlie Parker." Nos, én azért még két szót odabiggyesztenék: Miles Davis.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: