2009. október 22.Komor Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

Karlheinz Stockhausen - az unpopuláris zene pop-ikonja

Idén decemberben lesz második esztendeje, hogy meghalt a világhírű német zeneszerző, az elektronikus zene atyja, Karlheinz Stockhausen. De ki is volt ő? Rajongói között említhetjük Frank Zappá-t, Miles Davis-t, Björk-öt és David Bowie-t, a Kraftwerk és a Pink Floyd zenekart.

A világhírű The Beatles megjelentette képét a Borsőrmester (Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band - 1967) című lemezük borítóján, s maga John Lennon - aki váltig állította, hogy zenekara népszerűbb magánál Jézusnál is - rajongó levelet írt a mesternek, amellett, hogy két számot neki dedikált a lemezen.

Stockhausen neve - bármilyen közhelyesen is hangzik - fogalommá vált a huszadik századi zenetörténetben. Neki sikerült az, ami tulajdonképp egyetlen másik avantgárd zeneszerzőnek sem az "Új zene korában": valóságos ikonná válni, márkanévvé, akire a mai napig szívesen hivatkoznak mind klasszikus zenei, mind könnyű zenei körökben. Az emberek kedvelik az ikonikus figurákat - könnyebb úgy elrendezni fejükben a különböző művészeti vonulatokat, ha egy-egy klasszikus típusát, képviselőjét társítják hozzá, így például a reneszánsz festészetről egyből Leonardo da Vinci mosolygó Madonnája villan emlékezetükbe, a barokk zenéről Bach, az impresszionista festészetről Monet, a szürrealista festészetről Salvador Dalí, és így tovább. Azt hiszem Karlheinz Stockhausen - bátran kijelenthetjük - az "új zene" ikonja volt, és marad is, függetlenül attól, hogy ő is csupán egy volt a sok kiváló zeneszerző közül, aki ebben a felfogásban, és vonulatban alkotott.

Zenéje a publikum szemében jelenség volt, valami érbevágóan új, kompromisszumokat nem ismerő dolog. Művészetét mindig is az fémjelezte, hogy a legszélsőségesebb érzéseket volt képes kiváltani a közönségből - nem is beszélve a kritikusokról. Míg egyesek zseninek, forradalmárnak, gurunak tekintették, szép számmal volt az ellentábor is, akik egyenesen botfülűnek, csalónak, megalomániás bohócnak kiáltották ki, aki - s ez alighanem a legkritikusabb kijelentés, ami egy zeneszerzőre elhangozhat - nem ért magához a zenéhez. Egy azonban biztos: soha senki nem volt közömbös. Vagy szembe mentek vele, vagy hűségesen a nyomába szegődtek. Kikerülni egyszerűen nem lehetett.

A zeneszerző 1928-ban született Németországban, a Köln mellett található Mödrathban. Rajongása a hangok iránt már korán megmutatkozott: gyermekként kedvelt szórakozása volt, hogy egy kalapáccsal rohangált körbe a családi házban, és megütögetett minden tárgyat, csövet és bútort, amit csak talált, mivel érdekelte, milyen hangokat képes így produkálni. (Későbbi kritikusai alighanem egyetértettek abban, hogy felnőtt korában sem nagyon csinált mást.) 1947-től jelentkezett a kölni zeneművészeti főiskolára, majd élete meghatározó fordulata volt, amikor bekerült az új rádió elektronikus stúdiójába. Vonzalma az elektronikus kompozíciók iránt ekkor vált sorsalakító elkötelezettséggé, amely a továbbiakban végig kísérte egész életét. Noha ezek után nem kizárólag elektronikus műveket alkotott, érdemei közül elsősorban elektronikus zenei úttörő szerepét hangsúlyozzák. Tagadhatatlan, hogy ő volt az egyik első, aki meghonosította az elektronikát a koncerttermekben.

Első szinusz-hangokból kreált művét, a Studie I-t 1953-ban készítette, s meglátta a gépben rejlő lehetőségeket egy olyan korban, amikor az embereknek fogalmuk sem volt még róla, hogy az elektronika milyen lehetőségeket jelent a zeneművészetben. De a világ érdeklődve figyelte a technikai újítások csodáját. Sok ember elképedve figyelte, ahogy a tudomány lassan meghódítja a művészetet, ám ugyanezek az emberek általában értetlen, vagy egyenesen felháborodott arccal sétáltak ki egy-egy Stockhausen előadásról. Ha ez az új zene, akkor nem kérünk az új zenéből - ez volt az általános polgári reakció az elektroakusztikára. Stockhausen ezen darabjai ismeretlen gépi hangzörejekből, szinusz hullámokból gyúrt zajokból álltak, s a harmóniához, melódiákhoz szokott hallgatói fülben nem talált kellemes fogadtatást ez a hátborzongató, őrült és elsősorban barátságtalan zajmassza, amit zenének hívott alkotója. Ezen darabokkal, és cinikus természetével Stockhausen valóságos botránysztárrá nőtte ki magát, egy mai kifejezést használva, aminek gyökere az volt, hogy igazából senki sem értette, mit miért csinál, a zeneszerzőt pedig nem késztette megalkuvásra a kellemetlen kritika.

"Nem lehetne az elektronikus zene hangzását kissé zamatosabbá tenni?" - kérdezte Alois Hába zenekritikus egyszer. "Lehetne" - vágott vissza akkor Stockhausen -, "ha akarnánk!" És Stockhausen persze nem akarta.

Nagyon kevés művész tud úgy sikeressé válni, hogy nem hajlandó megalkudni a közönséggel. Stockhausen-t azonban csöppet sem izgatta, hogy mit vár el tőle a hallgatóság. "Számomra, mint zeneszerző számára nem perdöntő, hogy szereted-e a zenémet vagy nem. Ha te nem szereted, majd szereti valaki más. Ha senki sem szereti, az sem keserít el. Dolgozom valamin, s amikor készen van, valami újat csináltam." - írta egyszer a mester.

És Stockhausen szakadatlanul dolgozott. Ahogy egy interjúban elmondta, egy átlagos napja valahogy így néz ki: zenét komponál délelőtt tíz órától egy óráig, majd három órától hét óráig, és nyolc órától tíz óráig, néha pedig tovább is, ha a darab úgy kívánja. Ezek után nem is meglepő, hogy kiadója szerint nevéhez összesen 362 zenemű köthető, amelyekből 139 CD-lemez készült. Eredeti ötletei, a kísérleti kedve minden művében megfigyelhető: Gesang der Jünglinge (1955-1956) című kompozíciójában az emberi hangot, gyerekek hangját bontotta elemeire elektronikus úton, és épített fel belőle zenét. Gruppen (1955-1957) című szerzeményét három nagy zenekarra írta, mely a hallgatóközönség körül helyezkedik el, különböző tempóban játszik, és megpróbálja túljátszani a másikat. (Külön említésre méltó, hogy a zenekarban helyet kapott az elektromos gitár is.) Hymnen (1966-1967) című kompozíciójában pedig nemzeti himnuszokat alakított át elektronikus úton, és gyúrt belőlük egy, hosszú kompozíciót. Helikopter-Streichquartett (1993) művét vonósnégyesre, és négy darab helikopterre írta. Továbbá a nevéhez köthető a leghosszabb, és leggrandiózusabb operaciklus, amit valaha is írtak: címe Licht (Fény), 26 év alatt készült el, és a teljes mű 29 órás. A szerepeket néhol zenészek, máskor táncosok, énekesek játsszák, a szövegek pedig gyakran kitalált nyelven hangzanak el.

Egyszóval egy Stockhausen koncerten nem lehet unatkozni. De amellett, hogy sokan kiemelik ezen művek furcsaságát, vagy épp botrányos oldalát, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ezek nem csupán performanszok, dadaista tojásdobálások, amelyek arra hivatottak csupán, hogy meghökkentsék a hallgatót. Egytől-egyig a legapróbb részletekig megtervezett zenei-univerzumokról van szó, Stockhausen alkotásai pedig - függetlenül attól, hogy mennyire esnek ki a közízlés esztétikai elvárásai alól - humánus gondolatokból fogant, jelentésteli művek. Számomra az előbb említett Hymnen zenei darab az emberiség egységét legjobban, legeredetibb módon kifejező alkotás (Talán Beethoven Kilencedik Szimfóniája mellett). A Gruppen pedig - melyről maga Kurtág György azt mondta, hogy, idézem "Ha Dosztojevszkij azt mondta, hogy az orosz irodalom Gogol Köpönyegéből bújt ki, akkor az egész 1950 utáni korszak zenéje Stockhausen Gruppenjéből lépett elő." - egy remek társadalomkritika is az emberről, akik folyton túlkiabálják egymást, és pont ezért képtelenség meghallani az üzenetüket.

A zeneszerző "fénykora" az ötvenes, hatvanas, hetvenes évekre tehető. Még lojális kritikusai is egyet értenek abban sokszor, hogy élete vége felé a zeneszerző elveszett saját gigantikus színpadi díszletei között, egyre ostobább szövegeket írt, és megszállottja lett saját magának, valamint annak a hitének, hogy ő a Sziriusz csillagról származik, és az űrben tanították meg zenélni, hogy aztán elhozhassa a Földre ezt a zenét.

De Karlheinz Stockhausen német zeneszerző megkérdőjelezte, mi is a zene. Feltette a kérdést, hogy mitől kezdve hang a hang, és mitől kezdve minősül zenének egy hangsor. Léteznek persze definíciók a zenével kapcsolatban, csakúgy mint a művészettel kapcsolatban, ám voltaképp lehetetlen olyan definíciót adni, ami pontos válasszal szolgál ezekre a kérdésekre. Mitől szép egy hang? Melyik hang szép és melyik csúf? A csúf zene zene-e egyáltalán, vagy attól lesz zene, hogy szép? Csúf hangokból lehet-e szép zenét építeni? Egyáltalán milyen hangokból lehet zenét építeni? Bármilyen hallható hangból? És végső soron: egyáltalán mi a zene?

Elmondja, mi volt a legszebb hang, amit életében hallott? - kérdezte egyszer egy interjúban a riporter Stockhausen-től. Az idős Stockhausen dermedt tekintettel nézett vissza rá. A riporter megismételte a kérdést. A zeneszerző pedig azt mondta, "Nem.", majd nem sokkal később felállt, és egyszerűen faképnél hagyta a riportert.

Karlheinz Stockhausen 2007. december 5-én hunyt el egy súlyos betegség után, egy olyan korban, amikor - többek közt neki köszönhetően - már természetesnek vesszük az elektronika és a zene kapcsolatát, és már soha sem fogjuk megtudni, mi volt a legszebb hang, amit életében hallott. De számtalan zenekompozícióval gazdagította világunkat, ami azért adhat némi támpontot.

Saját bevallása szerint a Sziriuszról érkezett, és az ott lakók üdvözletét, és művészetét hozta el hozzánk.

79 évet élt a Föld nevű bolygón.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2022 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei