2010. január 21.Komor Zoltán
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

David Lynch: Hogyan fogjunk nagy halat? - A rendező könyvet írt

Idén David Lynch amerikai kultusz-rendező Hogyan fogjunk nagy halat? című, a Kalligram kiadónál megjelent könyvét kaptam meg karácsonyra. Mivel magam Lynch fanatikus vagyok, nagy lendülettel vetettem bele magam az olvasásba; s gyorsan - voltaképp egy nap leforgása alatt - végeztem is a meditációról, tudatról és kreativitásról szóló kicsivel több, mint száz oldalas írással. És hogy milyen volt?

Először is tisztázzuk szépen, ki is az a David Lynch - ha magam nem tudtam volna, alighanem soha sem vettem volna kézbe az első és második ránézésre ezoterikus irodalomnak tűnő "Hogyan fogjunk nagy halat?" című könyvecskét.

Lynch egy - a könyv hátlapja szerint - háromszoros Oscar-jelölt filmrendező, "korunk egyik legnagyobb filmrendezője", de mivel magam a Cannes-i fesztivált némivel többre becsülöm Hollywood-i (távoli?) rokonánál, inkább háromszoros Arany Pálma-jelöltként mutatom be. (Nem számoltam ide, hogy egy Arany Pálmát a jelölések mellett nyert Veszett a világ című filmjéért, és egy legjobb rendezés díjat a Mulholland Drive-ért, ugyanitt.)

Lynch olyan emlékezetes filmek megalkotója, mint a Radírfej (amit a világért nem akarnak kiadni dvd-n hazánkban), az Elefántember, a Veszett a világ, a Kék Bársony, az Útvesztőben és a nemrégiben moziban játszott INLAND EMPIRE. Az ő nevéhez köthető a kilencvenes évek egyik legsikeresebb televíziós sorozata is, az itthon is többször vetített Twin Peaks.

A filmjeiről röviden: nem egyszerű eset egyik sem.

Mivel Lynch elsősorban szürreális stílusban alkot, művei konkrét célközönségnek szólnak; akiknek tetszik egy Lynch film, annak jórészt az összes Lynch film tetszeni fog, akit pedig a frász kerülget egy Lynch alkotás megtekintése után, jobb, ha be sem teszi a lábát egy újabb Lynch-vetítésre. Rémálomszerű, az álmok logikáját, illetve logikátlanságát hűen követő, látomásként kibontakozó filmjei elsősorban művészfilmek, de egyben - sokszor szatírikus hangvétellel - ötvözik a hollywood-i közönségmozik stílusjegyét ezzel a műfajjal. Elsősorban ez alighanem annak tudható be, hogy a rendező - noha filmjei "európai" jellegűek - maga vérbeli amerikai, aki az USA-beli hétköznapokból nyer ihletet filmjeihez. (Gyakori helyszín például a tipikus amerikai kertváros, vagy a gyorskajálda; a történeteibe szőtt krimi vonal a régi amerikai gengszter filmek jellegzetességeit hordozzák magukon, stb.)

Ezek után jogos a várakozás, már ami a könyvet illeti, hogy egy kissé zavaros, absztrakt szövegekkel, furmányos gondolatmenetekkel átszőtt filozofikus leírást fogunk olvasni, vagy egy eddigi pályamunkát összegző, werkfilmek hangulatát idéző, hogyan zajlott ez és ez a forgatás visszaemlékezést. És hogy a Hogyan fogjunk nagy halat? melyik kategóriába tartozik? Mindkettőbe, de a leginkább egyikbe sem.

Először is, az "absztrakt nyelvezet", amelyet a filmkészítés során a rendező oly szívesen alkalmaz, itt nincs jelen: az elvont képsorok, a misztikus hangulat nagymestere teljesen hétköznapi dolgokról ír teljesen hétköznapi nyelvezettel. Munkatársai is mondták már, hogy - noha filmjei alapján bonyolult embernek képzelték el a rendezőt - meglepődtek, amikor kiderült, hogy egy, a magánéletben teljesen hétköznapi, egyszerű és egyenes embert ismertek meg a személyében. Hogy mást ne mondjak, fél oldal szól arról, mennyire szereti a Douglas fenyők illatát, és külön fejezetet kapott a tejturmix is, illetve az, hogy egy gyorsétkezdében szeret a leginkább elmerengeni a világ dolgairól. (Nemrégiben volt egy Lunch with Lynch nyereményjáték is a hivatalos honlapján, ahol a győztesek egy gyorsétkezdében együtt ebédelhettek a rendezővel - természetesen az ő kontójára.)

A könyv alapján Lynch egy önmagával és a világgal tökéletes harmóniában élő, boldog és szerethető emberként jelenik meg az olvasó előtt, noha sötét hangvételű filmjei alapján egyféle állandó belső küzdelmet vívó, szorongásos és zilált lelkületű embert képzelünk magunk elé. Egyrészt bepillantást enged életútjába: elmeséli, hogyan vált belőle filmrendező, noha eredetileg festőnek készült (azóta is fest még), és kitalálta, hogy létrehoz egy mozgó absztrakt festményt (Hatan Hánynak - 1966, lásd lentebb), hogyan készítette el végül szinte nulla pénzből, és másfél éves szünettel első egész estés mozifilmjét, a Radírfejet - amelyet maga Stanley Kubrick a kedvenc filmjeként nevezett meg -, hogyan találkozott Fellinivel, és hogyan jutottak eszébe a különböző filmes történetek, amiket azóta leforgatott.

Ebben a részben egyébként két tévhitet is megcáfol a saját alkotói metódusával kapcsolatban: az első, hogy jórészt sohasem jönnek ötletei az álmaiból, a másik, hogy kábítószereket sem használ. Ami ebben a részben különösen tetszett, hogy a tupírozott hajú rendező egyszer és mindenkorra megcáfolja azt a tévhitet, miszerint valaki attól válik művésszé, hogy szenved, hogy sok keserűséget megél, vagy hogy kábítószer-víziókat él át. Szerinte azok a művészek, akiknek bőven volt részük a szenvedésben - Van Goghot említi példaként - nem ettől váltak jó művésszé, hanem a szenvedés nélkül még jobb művészek lettek volna. Alkotni tehát - még ha az ember sötét hangvételű filmeket is rendez - csakis nyugodt lelkiállapotban, kiegyensúlyozott élet mellett lehet a leginkább.

De honnan a nyugalom és a kiegyensúlyozottság? Erre próbál választ adni a könyv másik "vonulata".

A könyv másik részében pedig elmeséli (és ez képezi nagyobb részét a könyvnek), hogyan találkozott a TM-el, azaz transzcendentális meditációval, hogyan sajátította el, és miként fejlesztette alkotói készségét ezzel az önmegismerési-technikával. David Lynch-ről köztudott, hogy a transzcendentális meditáció elkötelezett híve: a Maharishi Mahesh Yogi által az ötvenes években terjeszteni kezdett meditációs módszerrel még alkotói pályája kezdetén ismerkedett meg, és a rendező állítása szerint azóta nem telt el nap, hogy ne meditált volna naponta kétszer - néha többször - húsz percet. Elmondása szerint magán és alkotói életébe egyaránt pozitív változásokat hozott a módszer, és noha sokszor úgy tűnik, mintha Lynch egyféle térítő lenne, aki a TM-et, mint portékát próbálja eladni nekünk, kihagyja azokat a "new age"-es közhelyeket, miszerint egy vagyunk az univerzummal, stb. és arra koncentrál, amiről szerinte a meditáció valójában szól: önmagunk megismerésére és a békére.

Az persze ízlés dolga, hogy az efféle keleti módszerek kiben mennyi bizalmat keltenek, de a hozzám hasonló szkeptikusok is kezdenek hajlani a rendező igazára, amint végigolvassák néhol talán kissé valóban közhelyes, de minden ízében emberi és nyugalmat árasztó sorait. Lynch nem a levegőbe beszél, amikor azt mondja, hogy a transzcendentális meditáció terjesztésének segítségével szeretné jobbá tenni a világot: alapítója és finanszírozója a David Lynch Alapítvány a Tudatalapú Oktatásért és a Világbékéért szervezetnek, amely a meditáció fontosságát hangsúlyozza az iskolai oktatásban. (A könyv megvásárlásával egyébként ezt a szervezetet támogathatjuk, nem pedig az írót, mert ő lemondott a könyv után járó szerzői díjról.)

Lynch felmérésekkel és számokkal igazolja, milyen nagy mértékben esett vissza az iskolai bűncselekmények száma azokban az intézményekben, ahol már bevezették ezt a technikát, és könyvét azzal a gondolattal zárja, hogy a világbéke nem egy elérhetetlen, szépen csengő szó, hanem valami, amiért igen is tehetünk, ha akarunk.

"Valaki megnyer egy szépségversenyt, és az a végén a poén, hogy világbékét akar. Mindenki jót röhög rajta. Senki nem hisz a békében. Szép gondolat. De csak ennyi. Nem több, mint egy kedves kis öreganyó álmodozása. Értelmetlen. Soha nem valósulhat meg. A pokolban élünk, és azt hiszük, ennek így kell lennie. De mi van akkor, ha tévedünk?"

Hát erre mit lehet mondani? Azt, hogy ámen.

Összességében tehát jó könyvet írt David Lynch. Nem, nem kiemelkedőt, letehetetlent vagy kötelezőt - nem sikerült olyan maradandót alkotnia, mint a filmrendezői székben ülve -, de mindenképp élvezeteset, s ami még fontosabb: pozitívat, jó kedvre hangolót. Az ő szavaival búcsúzok én is:

"Legyen mindenki boldog. Beteg ne legyen senki. Kísérjen mindenkit szerencse. Kerüljön el mindenkit a szenvedés. Béke."

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2021 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei