2009. február 16.Árendás Éva
megosztás Facebook-on megosztás IWIW-en megosztás Twitter-en megosztás Google-on RSS csatorna
 

A kellékes - "Magukat meg ki engedte be ide?"

Kern András egyre jobban otthonra lel azon szerepeiben, ahol bizonyíthatja, egyedül is képes tartalommal megtölteni a Pesti Színház színpadát. Eberhard Streul német író darabját Parti Nagy Lajos magyarította, és szabta rá a művészre, hogy az három hónap után már úgy simul a bőrére, mintha a sajátja volna.

A kellékes tulajdonképpen egy másfélórás egyszereplős nagymonológ - ún. monodráma -, amely ezernyi komikus elemmel festi meg egy, a színházi fények vetette árnyékban félresiklott élet tragikumát. Kern András és Ilan Eldad rendező második közös darabja ez, legutóbb az Élet, mint olyan című dámában dolgoztak együtt, ahol Kútvölgyi Erzsébet és Rajhona Ádám játéka jelenlét szempontjából éppen csak asszisztált Kern keze alá.

A történet szerint Bieder József kellékes egy elmaradt előadás napján pakolászás közben váratlanul közönséget talál a nézőtéren, akiket jobb ötlet híján megpróbál szóval tartani. De csak amíg a Sanyi ide nem ér... Sanyi persze sosem érkezik meg, csak telefonon közli: köszöni egy élet munkáját, Bieder Józsefnek holnap már nem kell bejönnie dolgozni. A két esemény között eltelt szűk másfél órában az egykori alkoholista, tehetségtelen segédszínész élete legjobb alakítását nyújtja, az üres színpadon - s feltehetőleg csak a fejében létező közönség előtt - állva negyven év színházi élménye elevenedik meg, úgy, ahogyan csak ő láthatta. Úgy, ahogyan a színfalak takarásában megbúvó örök láthatatlanok látják azokat, akik a fényben állnak. Bieder egyszerre csodálja és veti meg a színház világát, menekülne belőle, de szüksége van rá, mint halnak a vízre. Fuldoklik a gondolattól is, hogy vége lehet. Hogy vége van.

A kellékes lélekábrázolásában Kern több, jellemzően hullámvonalon halad, mintha a darab viharában maga is eltévedne néha. De ki róná fel neki, ha egy-egy pillanatra elfárad, vagy kiesik a ritmusból? A színház nézőterét körülbelül négyszáz szempárra saccolom, melyeket még egy díszlet sincs, ami eltereljen. A feszes tempó pedig erős mentális jelenlétet kíván mindkét fél részéről. A felelősség bénító lehet, de Kern játékán letisztultság és egyensúly érződik, a nézőt pillanatnyi időre sem veszíti el.

Ahogy Bieder szégyenlősen belefog meséjébe, megtudjuk mi a különbség a díszlet és a kellék között, és hogy Rómeónak mindent szabad, aztán mélyebb vizekre evezünk és az anekdoták között kellékesünk észrevétlen azzá a színésszé válik, aki mindig lenni akart. Minden kellék az ő keze alá dolgozik, sajnos néhol túl kiszámíthatóan is. Parodista vénája öt nyelven kibontakozik, klasszikus színházi karikatúrák kelnek életre, és a jellemek között valós személyek bukkannak fel. Bieder eljátszik mindent, amit az elmúlt negyven évben szeretett volna, és ezúttal minden(ki) szöveg(e) az észbe jut. A beteljesületlen álmok azonban még annyi idő után is fogva tartják, a keserűség átszivárog a beletörődés és önirónia édes-ragadós álcáján. Ezt a fájdalmat a Pliszeckaját utánozva, pink lámpaernyőben balettozást imitáló Kern András - örökre az emlékezetünkbe égő - képe sem tudja feledtetni.

Az eredeti darab még operaházra született, de ahogyan mindenhol, nálunk is a főszereplőre igazították a karaktert. Kern saját színházi emlékeiből is dolgozott Parti Nagy Lajos, mikor a pesti kellékes átiratát készítette. Bieder József negyven évet töltött kellékesként az ominózus este előtt, ami azért is hordoz személyes tartalmat, mert ahogy egy interjúban visszaemlékezik, Kern is éppen negyven éve állt először a pesti színház színpadára. És ha ilyen lendülettel folytatja tovább, őt soha senki nem fogja onnan leküldeni.

Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg:

név

szöveg (maximum 1000 karakter)

kérjük, írja be a 2022 utáni évszámot (spam védelem)

Reklám
Közösség
Legújabb hozzászólások
A rovat új és régi cikkei