Mikrofonállvány a fej felett - Manu Chao Bécsben
Nem csinál ő semmit. Csak kisétál a színpadra, fején a piros, csücskös kendőjével, belehunyorog a fényekbe, megpendíti az első akkordokat, és azonnal egy stadhalle-nyi fiú és lány kezd heves sikítozásba és ugrálásba. Pedig nem csinál ő semmit. Csak zenél, csak énekel.

Vacogó, forralt bort szürcsölgető tömeg várakozott a belépésre, a Stadthalle fényei hívogatón csillogtak, valódi interkulturális élményfürdőt nyújtott a helyszín, és még az osztráknak hitt punkok is magyarul szólaltak meg, de oda se neki. Leszakadt a kis perforált rész a jegyről, amit hónapok óta féltve őrizgettünk, és egyszer csak bent találtuk magunkat, ahonnan már csak néhány lépés és egy harcias ruhatáros néni választott el bennünket életünk egyik meghatározó élményétől. Aztán bekövetkezett, feltartóztathatatlanul.
Befurakodván a hatalmas tömegbe, lábujjhegyen ágaskodva láthattam csupán néhány pillanatra a színpadot, de tulajdonképpen nem a vizuális élmény az elsődleges szempont, gondoltam - bár az se baj, ha van, ugye.
El kell mondanom, hogy aki azért látogatott el Bécsbe, hogy megismerkedjen az új albummal, nos, annak csalatkoznia kellett, hiába lett volna hivatalosan ez egy lemezbemutató koncert. A La Radiolináról mindösszesen három dalt hallhatott a közönség, elsőként az El Hoyo-t, ami egyébként is várható volt, hiszen már az augusztusi koncerten is játszották, nem kevesebb sikerrel, mint most. A koncert közepe táján felbukkant a Tristeza Maleza, számomra igen kedves nóta, persze lényegesen húzósabb tempóban prezentálták, mint ahogyan a lemezről megszoktuk, de hát a koncert az koncert, meg kell mozgatni a közönséget rendesen. Végül pedig a koncert lezárásaként hangzott el a La Vida Tómbola, azt hiszem, méltó befejezése volt ez a két órányi tombolásnak, minden tekintetben.

Háromszor engedett a közönség követelésének a zenekar - ennyiszer jöttek vissza, és játszottak "csak még egy kicsit", és kétség sem férhet hozzá, hogy ők maguk is legalább annyira jól érezték magukat a színpadon, mint mi odalent: hiszen a végén Manu a mikrofonállványt lengette a feje fölött, a gitáros fel és alá rohangált, hogy a dobosokról (mert belőlük kettő volt) meg már ne is beszéljünk.
Gondolkodtam, hogyan lehetne frappánsan összefoglalni a Stadthalle falai közt eltöltött bő két órát, ám arra jutottam, hogy nem lehet. Feledhetetlen pillanatokat nyújtott Manu Chao és a Radio Bemba Sound System; olyannyira, hogy még azon is képesek voltunk túltenni magunkat, hogy egy sör öt euróba került. És ez, ugye, azért nagy szó.
Kapcsolódó cikkünk:
Manu Chao üdvözöl a paradicsomban
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: