Jazz-morzsák: Lionel Hampton - Akiért a vibrafon szól
Ha egy zenész találkozása egy hangszerel olyan elementáris erővel bír, ami meghatározza a jazz és a zene arculatát, akkor ott kisebb fajta csodáról beszél az ember; de azért nem kell ennyire túlmisztifikálni Lionel Hampton és a vibrafon sikertörténetét. A jazz az a műfaj, ahol minden megtörténhet, és a történelem azt mutatja, hogy általában meg is történik.
Az 1908-ban született (igaz, vannak más dátumok is, amik születési idejét másik évre datálják), és Loiusville-ben nevelkedő Hamptonnak dobosként indult pályafutása; hamar elkezdte vándorlását a kontinensen, és a pezsgő zenei életben egyaránt. Számos híres jazz zenész dobosaként szerzett magának hírnevet, de karrierjét lényegében egy hangszernek köszönhette, melyet Henry Schluter, egy hangszergyártó cég részlegvezetője alkotott meg 1925-ben. A hangszer a jazz műfajában vált ismertté, és Lionel Hampton, aki elsőként vitte a köztudatba, azonnal zenei csemegévé nőtte ki magát a dobok mögül. A vibrafon, mint ütős-, de xilofon hangzásának köszönhetően egyedi hangszer, a zene spektrumát tette gazdagabbá, és a folyton mozgó, képlékeny jazzélet szívesen fogadta megszokott hangszerei között.A vibrafon hangzása olyan, mintha angyalok hosszú ujjaikkal a bűn ólomkristály poharát pöcögtetnék, valahol a mennyország és a pokol között félúton, miközben gyengéden szitál az őszi eső. Az egyedi hangzásvilág, a műfaj nyitottsága, és kísérletező kedvének köszönhetően a vibrafon és Lionel Hampton a jazz történelmének szerves részét képezik.
1936-ban megalapította saját zenekarát, és olyan zenészekkel játszott együtt, mint Benny Goodman, Gene Krupa és Teddy Wilson. Goodmannal való zenei kapcsolata annyira eleven volt, annyira a zene lényegét ragadta meg, hogy számos lemezt készítettek, és a klarinét királya, azaz Goodman meghívta zenekarába játszani. Az általuk jegyzett fellépések voltak talán a jazz történetének nagy katarzisai, melyekhez foghatót csak akkor érezhet az ember, ha meghallgatja Charlie Parker és Miles Davis játékát, amitől minden értelmezés csak üres szócséplésnek tűnik.Hampton lényege időtállóvá vált, hiszen a húszas évek végétől egészen 2002-ben bekövetkezett haláláig jelen volt a zenei életben, játszott, megmutatta számos generációnak, hogy a hangok, a szertelen, hullámzó dallamok, a lüktetés ugyanúgy az emberiség részei, mint mondjuk a bűneink, vagy jótetteink. Mert ha van műfaj, aminek gyökerei és árnyalatai ennyire összetettek, mint a jazz, azt is meg kell említeni, hogy az néha annyira egyszerű, mint a fekte-fehér filozófiája, vagy a jó és rossz örök dilemmája.
Számomra felejthetetlen élményt nyújtott, amikor Mallorcán, a fülledt, de tiszta éjszakákon Lionel Hampton két cd-s koncertfelvételét hallgattam olcsón vásárolt diskmanemen. A felvétel 1971-ben készült, Párizsban, és én nem tudtam betelni azokkal a nyugtalan, de mégis magával ragadó dallamokkal, amiket Hampton vibrafonon életre keltett. S ez a lényege; a jazz egyetemes és mégis szubjektív. Kultúrák és eszmék hadakozhatnak egymással, de ha két hangszer megszólal a Föld bármely pontján, abban varázslat rejlik. És Lionel Hampton egyike volt azon varázslóknak, akik önfeledten hintették varázsigéiket az emberekre, ami persze maga volt a jazz.
Lionel Hampton zenei attitűdje maga a dallam, és annak minden árnyalta. Személyiségében a zene szeretete mindvégig jelen volt, akár dobolt, akár zongorázott, vagy énekelt. A vibrafont életre keltve olyan zenei élményt nyújtott, melyre az ember csak csóválja a fejét, és csodát sejt, pedig nem az; csupán egy ember, akit homlokon csókolt a Zene múzsája. Persze kicsit nyálasan.
Mi a véleménye a témáról? Kérjük, írja meg: